who I am and not who I want be.

Az ablakom sarkig tárva, szinte hömpölyög be a szobába a jóidő, a napfény, a gyerekzsivaj az utcáról. Suliba is egyre lengébb öltözékben járunk, a pulcsik, sapkák, sálak, kesztyűk már rég az újabb ruhakupacok alatt hevernek. Elég egy bőrdzseki is, hihetetlen!
Ilyenkor délután az ember nem is hinné, hogy van rossz idő is.
Valami általam ismeretlen madár kiáltja, hogy "vi-dé-ki". Na jó, igazából nem ezt mondja, de én még úgy tanultam... Mamával álltunk lent a ház előtt, a madár "vi-dé-ki"-zett, én meg, a kis ötéves lurkó fejemet az ég felé fordítva ordítottam, hogy nem vidéki, városi!!
Szeretem hallgatni a madarakat. Lefekszem a nyitott ablak mellett, bebújok a takaró alá, és figyelem a csirippeket... Mindegyik mást mondd, ha megfigyeljük őket, fel is ismerhetjük, hogy mikor ki beszél, megszámlálhatjuk, hányan vannak éppen a közelben. Annyira különböző minden madár éneke, mint ahogy hópihéből sincs két egyforma!

Sajnos ez a tavasz még nem teljes. Reggel, mikor öt fok van, és fázósan dörzsölgetjük az egy szál bőrdzsekiben bújtatott karjainkat (és tudjuk, hogy délután szinte elhajítanánk magunktól, de hát akkor mit vennénk fel másnap reggel?), valahogy nem azt érezzük, hogy már kitavaszodott.

Pedig én már Szilveszter után azt fújtam: Január, február, jön a nyár!