Egy személyes történet, ha megengeditek...
Első osztály: egy kislányt a tanárnéni mindenképp a "vonat" csoportba akar osztani. Erősködik a hatéves, hogy ő ügyes, ő tud. Meggyőzi a tanárnénit, és a "repülő" csoportba kerül.
Második, harmadik osztály: a kislány már kész kis nővé serdül 8 éves korára. Színötös, tanulás nélkül, osztályelső a ráaggatott "stréber" jelző nélkül. És büszke magára, felettébb.
Negyedik osztály: óó, ez már kemény, nem csak olyan, mint az eddigiek. Itt már nem lehet "elúszkálni", de még itt is elég a tízperces tanulás, leckeírás, jótanuló imidzsén nem esik csorba. Versenyeken elért eredményei az iskola hírnevét öregbítik.
Ötödik osztály: felső tagozat, új tanárok, új kihívások! A 11-et töltő csaj fáradt, de élvezi, hogy a tanárok szeretik. Észreveszi lassanként, hogy ez a szeretet nagy kiváltságokkal jár: nem gondolják róla, hogy puskázik, és elnézik tőle, ha egyszer-egyszer nincs házija...
Hatodik osztály: Mintha minden tanár erre a gyerekre szállt volna! A nagy versenyszezonban egy perc nyugta sincs: helyesírás, szépolvasás, matek, énekverseny egymás után. Néha-néha kiborul, hiszen mégiscsak egy 12 éves lányról beszélünk, de hisztijeit mindenki a kamaszkor tüneteinek tudja be, és - kutyaharapást szőrivel - egyre halmozzák a versenyeket, örülnek a tanárok, ha jó eredményt ér el.
Hetedik osztály: Már nem osztályelső, nem is kitűnő. Jó jegyeit csak jó agyának, de nem szorgalmának köszönheti a 13 éves csajszi. Ettől függetlenül belerángatják a tanárok mindenbe, amibe lehet. Csak jólneveltségének köszönheti, hogy még nem ordított rá egy-egy gyűlölt tanerőre, hogy Fogd már föl, köcsög, én se vagyok képes mindenre!!!
Nyolcadik osztály: Az iskolába is félve jár be. Négyig van benn szinte minden nap, s gyakran hétre kell mennie, hogy a felvételire gyakoroljon. A munka meghozza gyümölcsét, de a kamasz teljesen kiégett. Ha hazamegy, szinte csak aludni dől le. Még mindig nem mondott semmit a tanároknak, az udvarias hárításnak itt nincs értelme, elfogadja, hogy "ezek" vérszemet kaptak, és tűr. És tűr. És tűr. De magában, amikor a "már csak három hónap"-nak már nincs meg az a nyugtató hatása, elgondolkozik azon, vajon más lenne most az élete, ha annak idején elfogadja, hogy ő csak a "vonatra" szállhat föl...
